Varga Dániel

Az olimpiai bajnok vízilabdázó csapatával megnyerte a magyar bajnokságot, majd bejelentette, hogy szögre akasztja a pólós sapkát és mostantól a fiatalokra koncentrál – úgy a munkában, mint a magánéletben.

A hamarosan kétgyermekes Varga Dániellel a folyamatos változásban lévő élsportolói karrierről, az apa-fiú dinamikáról és a saját magunkkal való szembenézés fontosságáról beszélgettünk.

Apa: Mindenekelőtt gratulálok a bajnok címetekhez a Fradival. Kint volt a döntőn a feleséged és a kisfiad?
Varga Dániel: Köszönjük szépen! Természetesen, a helyszínen szurkoltak nekünk a Komjádiban.

Apa: Emlékszel rá, melyik volt az első meccsed, amit Milán a lelátóról nézett?
V. D.: Valamikor egy és kétéves kora között lehetett, még Szolnokon. 2016 óta, mióta a Fradiban, illetve a Népligetben játszom, azóta ők is gyakrabban jönnek ki a meccseimre.

Apa: Milán születése előtt négy évig éltetek, illetve játszottál külföldön. Már a hazaköltözés is nagy változás lehetett az életetekben, de mint élsportoló hogyan tudtad kezelni azokat a mindennapi helyzeteket, amikor Milánnak fájt a hasa, vagy jött a foga és te tudtad, hogy másnap tétmeccset játszol?
V. D.: 2014-ben jöttünk haza Rijekából, de nem rögtön Budapestre, hanem Szolnokra költöztünk, mivel az ő csapatukban folytattam. Utólag is azt gondolom, hogy a lehető legjobb helyen voltunk, mivel Szolnok már egy jelentősebb város, mégis nyugalom volt és gyalogtávolságra volt minden. Éppen ezért rengeteg időnk maradt egymásra, sokat sétáltunk hármasban, nekem pedig kizárólag az volt a feladatom, hogy elmenjek edzésre. A kritikus helyzetek éppen ezért nem okoztak problémát, már csak azért sem, mert Évi (Varga-Dobár Éva olimpikon úszó, Varga Dániel felesége – a szerk.) 100 százalékban Milánra tudott figyelni.

Apa: Hogy néz ki ma egy átlagos napod?
V. D.: Reggel vagyunk legtöbbet együtt, éppen ezért nem bánom, ha Milán korábban ébred. Ilyenkor tudunk kicsit beszélgetni, együtt lenni, megreggelizünk közösen, aztán én elindulok edzésre, Évi meg elviszi őt óvodába. Az ovi olyan fél négy-négy körül ér véget, én jó esetben meg tudom még látogatni, de legtöbbször ilyenkor indulok a délutáni edzésre. Arról 8 óra után érek haza, amikor ő már nagyjából ágyban van, tehát minőségi időt leginkább reggel tudunk együtt tölteni egy átlagos hétköznapon. Amikor már jön a rájátszás és már nincs minden nap két edzésem, akkor szerencsére többet vagyunk együtt, ami legutóbb is éreztette hatását a kapcsolatunkon. Jó lett volna, ha az elejétől fogva több időt tudunk együtt tölteni, de azt gondolom, hogy kihoztunk mindent a lehetőségekből, a jövőben pedig biztosan többet leszünk együtt. Már csak azért is, mert nyár közepén születik második kisfiunk, akinek elsősorban az anyukájára lesz szüksége, és akkor ki más lenne Milánnal, mint én?

A cikk folytatása az Apa magazin aktuális számában olvasható.