Szeretném, ha a fiam így emlékezne majd rám

"Soha nem akarnám, hogy a fiam akár csak egyszer is megérezze a hiányomat. Része szeretnék lenni a történetének..."

A feleségemmel és a kisfiammal még egyszer utoljára visszamentünk abba a házba, ahova a fiam annak idején született. Az ingatlanos megadta az ideiglenes riasztó kódot, így elbúcsúzhattunk az épülettől és az ott szerzett emlékektől. Azóta nem voltunk itt, hogy 5 éve elköltözünk. Beléptünk a bejárati ajtón és kicsit visszarepültünk az időben.

Olvasd el ezt is!

A ház jóval kisebb volt, mint amire emlékeztem, de a nosztalgia azért jócskán felnagyította számomra a dolgokat. Szobáról szobára haladtunk és felidéztük a történeteket, amikre emlékszünk. Elértünk a fiam régi szobájához és hirtelen belém hasított a kép, amikor hazahoztuk a kórházból és betettük a kiságyába. Tisztán emlékszem, ahogy ültem a sárga hintaszékben és mindenféle dalokkal próbáltam álomba ringatni, és ahogy bámultam kifelé az ablakon. Visszagondoltam a hosszú éjszakázásokra, a pelenka cserékre és hogy mindkettőnkben ott volt a félelem, hogy szülők lettünk. Ahogy körbejártuk a házat, a fiam hallgatta a meséinket és némelyikre azt mondta, erre ő is emlékszik.

Kép
forrás: getty

Azt mondta, fel tudja idézni, ahogyan négykézláb másztam vele a padlón, ahogy kivédtem a hoki-ütéseit az alagsorban, vagy amikor zöldséget ettünk a kis kertünkben.

Arra is emlékezett, ahogy abban homokozóban és azon a csúszdán játszik, amit a feleségemmel ketten raktunk össze nagy nehezen. Arra szerencsére azért nem, hogy jó néhány pohár bort megittunk, mire kész lettünk vele.

Két éves volt, amikor eljöttünk onnan és 4, amikor egy másik városba költöztünk. Nem voltam biztos benne, hogy ténylegesen mennyire emlékezhet azokból, amiket felsorolt. Azt gondolom, talán sok csak a mi elmondásaink alapján elevenedik meg előtte, ahogy a fényképeket mutogatva már sokszor meséltünk neki a régi dolgokról. De figyelmen kívül hagyva azt, hogy saját magától, vagy a tőlünk sokszor hallott információk alapján emlékezett a sztorikra, egy valami belém hasított aznap. Az a valami én magam voltam.

Nekem ugyanis két teljesen különböző apa-képem maradt meg gyerekkoromból, az egyik az igazi apámtól, a másik pedig a mostohaapámtól.

A szüleim 2 éves koromban váltak el, én pedig édesanyámmal és a nővéremmel maradtam. Apámmal csak igen ritkán találkoztam. Néha elvitt egy-egy hoki, vagy baseball meccsre, és minden évben tartottunk „második karácsonyt” is az ő családjánál. Emlékszem a Yenkee mérkőzésekre, amikre kimentünk, előttem van, ahogy a játékosok bemelegítenek a pálya szélén, egymásnak dobálva a labdát. Egy fontos dolog azonban hiányzik ezekből az emlékekből, mégpedig az apám. Azzal viszont, hogy a mostohaapám színre lépett, az életem teljesen megváltozott. Anyám láthatóan sokkal boldogabb volt, és végre volt valaki, aki velem is szívesen foglalkozott.

Kép
forrás: getty

Tisztán lebeg előttem a kép, ahogy biciklit szerelünk az út szélén, vagy ahogy mellette ülök a kocsiban, miközben a lakóautót vontatjuk magunk után a nyaralásra.

Látom magam előtt, ahogy anyám épp a szakállát segít neki megigazítani a trimmelővel, ő pedig közben grimaszokat vág. Szinte minden igazi emlékemben benne van. Régebben sokat gondolkoztam rajta, hogy miért volt ekkora különbség a két apa között, arról, hogy miként lehet, hogy egyikőjük sosem volt igazán az életem része, másikuk pedig még most is az.

Ugyan egyikőjük sem tökéletes, mégis ez a különbség alaposan hozzátett ahhoz, hogy magamban érezzem, milyen apa is akarok majd lenni, hogy milyennek szeretném, ha a fiam emlékezne rám.

Kép
forrás: getty

Én szeretnék része lenni a fiam történetének. Amikor majd a saját gyerekeinek mesél a gyerekkoráról, ott akarok lenni azokban. Azt akarom, hogy ő is lássa az arcomat a legkülönbözőbb emlékeiben.

Szeretném, ha fel tudná majd idézni, ahogy a kanapén ülve társasozunk, vagy együtt videojátékozunk. És azt is, ahogy épp megtanítom felpattanni az úszódeszkára a tengerparton. Jó lenne, ha ő is mondana néha olyat másoknak, hogy „apukám mindig...”, mert ez azt jelenti, hogy jelen vagyok az életében.

Szeretném, ha emlékezne rám, nem a saját, hanem az ő érdekében. Örülnék, ha tudná és emlékezne rá, hogy mindig fontos volt nekem, mert azt akarom látni, hogy szeretettnek és boldognak érezi magát. Boldog lennék, ha mindig úgy érezné, hogy mindenben támogatom és mögötte állok, és hogy ez erősebbé teszi őt. Soha nem akarom, hogy a fiam akár csak egyszer is megérezze a hiányomat, vagy feltegye magában a kérdést, hogy hol voltam élete egyik fontos momentumában. Mert én itt vagyok és itt is leszek. Mert mindennél jobban szeretem őt. Remélem, ilyennek fog majd emlékezni rám.


Íme egy megható rajz-sorozat arról, hogy milyen is valójában apának lenni!

Nézd meg a galériánkat> 9 kép
Szebben talán nem is lehetne lerajzolni, hogy milyen érzés apának lenni!

epilepsydad.com

Még több cikk neked

Előfizetés